Hogyan is vót? - visszatekintés a vasárnapi vásár napra

Augusztus közepén jó kis vásárt rendeztek Tahitótfalun.Bizonyíték rá L.K. a Kossuth Rádió volt dolgozójának lenti élménybeszámolója. (A közzétételért a szerzőn túl Rokob Orsolyának tartozunk hálával.) A szervezőknek, árusítóknak a jövő évi vásárhoz sok sikert kívánunk, és reméljük a rendezvényt a Föld Szíve Pilisi Zöldút programjai között tartják majd számon.

'Hogyan is vót - egy nyári vásár emlékezete

Augusztus múlt, nyár is múlt. Érkezik a hulló levelek és az iskolatáskák ideje.

Amikor ittuk még a nyarat, egy asszony és egy leány szépet gondolt. Merészet. Életre hívták Tahitótfaluban a régi idők vásári hangulatát.

Velük voltam azon a vasárnapi vásárnapi hajnalon. Bár augusztust írt a naptár, novembert idéző időjárásra ébredtünk. Kétségek között igyekeztünk a helyszínre, a Tahi hídfő melletti, eperfesztiválról közismert területre, előkészíteni a jeles napot. Áztunk, fáztunk és egyikünk sem merte feltenni a kérdést: Lesz ma itt vásár?

Lehetséges? Az archaikus, barnás plakátoknak, amelyek hirdették falu és környékszerte a hagyományteremtő-hagyományőrző állat-, termék- és kézműves vásárt, vajon lesz-e foganatja? Eljönnek-e a meghívott árusok a hideg, esős, ködös, borongós vasárnap reggelen? Lesznek-e vevők, érdeklődők? Hitehagyottan cipeltük az asztalokat, padokat, nyakunkba folyt az eső, átázott a cipőnk.

Én is csak magamban fohászkodtam, istenem az nem lehet, hogy ennyi idő és fáradság kárba vesszen!

És az égiek meghallgatták könyörgésemet. Reggel fél nyolc felé előbújt a nap, egyre-másra érkeztek portékájukkal az árusok. Fél kilenc felé már tele volt a tisztás érdeklődőkkel. Egy fiatalember kecskét hozott, másik kezével kisgyerekét vezette. A bejáratnál egy idős asszony ücsörgött napernyő alatt, sajátmaga termelte burgonyával, almával. Tőle pár méterre egy minden követelménynek megfelelő házitejes autóból mérték a túrót, tejfölt, tehéntejet. Mézet kínált egy kistermelő s vele szemközt hangszerkészítő furulyázott fáradhatatlanul. A közegészségügy embere is a családjával érkezett. Ellenőrizte a papírokat, igazolásokat. A térség közepére

állított traktorra mászott a gyereksereg, ismerősök, barátok cseverésztek. A legkisebbek a bárányokat és a ludakat csodálták. Egy gyönyörű, szöszke hároméves fűszálakkal etette a nyuszikat. A kézművesek szebbnél szebb portékákat kínáltak, a népi hegedűsök és a mesemondó köré gyűltek az anyukák és a gyerekek.

S ahogy magamban álldogálva figyeltem, néztem a forgatagot, és a két

szervező-ötletgazdát, valamiféle reménység költözött újra belém. Mert régóta gyanítom már, hogy nem olyan ádáz hely ez a világ, amilyennek az újságosbódék napilapcímei sugallják. Augusztus 12-dikén délelőtt egy kis dunakanyari falu hídfőjénél megfordult legalább kétezer ember, akiket megérintett ott valami, amit jómagam szeretnék értéknek nevezni.

Szellemi és tárgyi értéknek. Szép, csöndes lázadásnak az elembertelenedő világ ellen, a tömegtermelés lélektelensége és silánysága ellen, a fásult ötlettelenség ellen. A terület tulajdonosa, Magyar Zoltán, aki aznap 1 forintért adta bérbe a köz javára a vásár helyszínét, büszke volt és meglepett. Mert kultúráltan, meghitten és értékesen telt el az a délelőtt.

S mert Gabi és Orsi okos asszony és leány, úgy mondták a nap végén, nem szeretnének heti, havi vásárokat rendezni a nagy siker ellenére sem. Legyen ennek fénye, különlegessége. Tartassék a következő tavasz elején, néhány nagyon érdekes, új ötlettel gazdagítva. Addig pedig csak éljenek, érlelődjenek mindennapjainkban az itt született termelői-vásárlói kapcsolatok.'